Köszönöm, hogy jöttél, majd mentél!

Sokáig tűnődtem ezen a bejegyzésen, hogy megírjam-e egyáltalán. Ugyanis ezt egy régi, pontosabban egykori barátságom ihleti, egy olyan barátság, ami ma már nem él. Véget ért, mert a másik olyannyira megváltozott, hogy azzal már nem tudtam mit kezdeni (Nem tartom bűnösnek. Amúgy is, mindannyian változunk, csak van, amikor valamiért, van amikor pedig valami ellen). Az én lelkiismeretem maximálisan tisztának mondhatom, mert miután beütött a krak, többször is adtam esélyt, lehetőséget, hogy helyrehozzuk. Sikertelenül. De... Nem bánom! Őszintén!

Kezdjük az elején. Kereskedelem és Marketing szakos középiskolába jártam, ahol hamar kiderült számomra, hogy a közgazdaság nem az én terepem. A Marketing annál jobban tetszett, amihez hamarosan társult egy másik M betűs szakma, a Média. Nem volt hát kérdés, hogy az érettségi után kommunikációs főiskolára megyek. Az első félév során megkedveltem egy iszonyatosan jó humorú, fergetegesen szuper stílussal megáldott, kedves lányt, akivel aztán innentől kezdve elválaszthatatlanok lettünk a suliban. Egymáshoz igazítottuk a vizsgákat, a szünetekben Együtt csináltunk programot, a csoportos feladatokat Együtt végeztük el, és igen, párosban jártunk WC-re is. Mindig húzhatunk egy vastagra szedett válaszvonalat oda, amikor átugorjuk a suli utolsó nagy megmérettetéseit (érettségi, államvizsga), és aztán többé nem kezdjük ugyanúgy, ugyanott a napot. Tény, hogy a középsuliban is több barátságot szerettem volna örökre megőrizni, amiből mára kettő az, ami kiállta az idő próbáját. Sőt, egy ilyen barátnőmtől kaptam az egyik legfantasztikusabb ajándékot is, amit egy barátnő adhat a másiknak, avagy, hogy engem választott a fia keresztanyjának. Az ember tervez, de az élet néha máshogy szervez. Rátok büszke vagyok csajok (Viki, Heni)! 

Bár sok emberrel jó kapcsolatot ápoltunk, a fősulin egyetlen igaznak vélt barátságom alakult ki. A lánynak tényleg iszonyatosan jó humora volt, egyetlen szavával, mondatával feldobta a napom hátralévő részét. Biztos te is ismersz ilyet. A diploma kézhezvétele után is megmaradt a kapcsolat, voltak közös, leginkább csajos programok, amikor bevettük a plázákat, és amiből csak lehetett, abból mi viccet csináltunk. Az eladók szerintem pezsgőt bontottak, mikor leléptünk tőlük. Koncertekre jártunk, megosztottuk egymással félelmeinket, gondjainkat. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy minden találkozásunk róla szól. Ha elkezdtem valamit mesélni, félbevágott a mondatom kellős közepén, erőszakosan magára irányította a figyelmet. Eleinte elkönyveltem egy kis félrelépésnek, hiszen mindenki képes megbolondulni időnként. Van, aki egy nagy fájdalomból kilépve viselkedik különösen, mások pedig a sikertől borulnak el. Nos, vele az utóbbi történt, kemény munkával rengeteg fölös kilótól szabadult meg, amiért rettenetesen tiszteltem. Igazi példaképpé vált a szememben, felnéztem rá. Aztán ahogy csúsztak le a kilók, sajnos eltűnt velük a lány törődése is, nem foglalkozott már az én dolgaimmal, mindig csak ő, ő, ja és ő létezett. A legnagyobb pofon az volt, mikor a bajban nem támogatott, nem segített. A lényeg, hogy voltak harcaink, ám egy idő után azt éreztem, hogy csak én dolgozok ezért a barátságért. Én hozok fel dolgokat, én akarok beszélni róluk, én akarok tenni ellenük, tenni értünk. Kosként nagyon-nagyon nehezen adok fel dolgokat, de végül elfáradtam, és elfogadtam, hogy őt bizony el kell engednem. Nem volt hatalmas balhézás, tányértörés, egyszerűen csak vége szakadt. Nem találkoztunk, nem beszéltünk többé. 

Mi történik ilyenkor? Ó, rengeteg minden! Először potyogni kezdenek a könnyeid, aztán megszületik az egyik legrosszabb érzés a világon: a harag! Dühöngsz, nem értesz semmit, és kibeszélsz. Én vállalom, hogy nem egy igaz barátnőmnek (Mára tudom, hogy ők az Igaziak! A nagy Ők!) beszéltem ki. Próbáltuk megfejteni az okokat, hogy miért változott meg, és ezt nagyon-nagyon sokáig csináltuk. 

Aztán valahogy megfordult bennem az egész, és nem azt néztem már, hogy ő miért változott meg, hanem, hogy Miért lett vége ennek? Miért kellett, hogy jöjjön és aztán menjen? Hát azért, hogy értékeljem azokat, akik sosem mennek el! Jönnek, amikor rossz dolgok történnek velem, és maradnak akkor is, ha én csinálok rosszat. Levonjuk a tanulságot, ha kell, kapok egy ejnye-bejnyét, és köszönik szépen, maradnak itt velem. Hogy miért kellett még ennek a lánynak itt lennie és aztán eltűnnie? Szerintem azért, hogy megtanuljak elengedni. Megtanuljak békében lenni önmagammal! Most ez lehet, hogy furán hangzott, de szerintem az egyik legkeményebb feladat ez az életben!  Azt mondani, hogy oké legyen így, és figyelni, hogy mi változik benned. Felemelem a kezem, mert elmondhatom, hogy én igazi maximalista kosként mindent megtettem. Nem hibáztatlak semmiért, de magam sem büntetem, nem érzem bűnösnek magam egyetlen másodpercig sem. Először megtettem mindent a barátságunkért, aztán pedig Magamért. Minden veszteség, vagy, ami akkor annak látszik, megtanít minket arra, hogy becsüljük azt, amink van (Közhelynek hangzik? Lehet, hogy az, de hatalmas igazság is egyben). Körbenéztem, és rájöttem, hogy van mire, kikre vigyáznom! Csajok, ti pontosan tudjátok, hogy rólatok van szó! Köszönöm, hogy vagytok!

Niki


Ismerős a sztori? Köszönöm, ha megosztod a barátaiddal?

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

IMPRESSZUM

Amikor fotósként gondolnak rám >>> NENE képek