Olvasói élmény I Sarah Pinborough könyvének tényleg nem hihetsz!

Briliáns, lenyűgöző, hátborzongató és valóban kiszámíthatatlan. Azt gondolom, hogy az átlaghoz képest sokat olvasok, de a 2018-ban a 21. század kiadó gondozásában megjelent Sarah Pinborough - Ne higgy a szemének könyv még engem is alaposan meglepett fergeteges csavarjaival.

Írhatnám, hogy ez a kiadvány egy nem mindennapi szerelmi háromszögről szól, de sokkal-sokkal több egy ilyen jellegű leírásnál. Akad itt bőven sötét oldal: földtől elrugaszkodó misztikum, ellenállhatatlan szenvedély, züllött élet, csalafinta szavak mögé rejtett tartalom, mentális betegségek, titkok, titkok és titkoook.

A cselekményszövés lassabb tempót kapott a szerzőtől, cserébe annál nagyobb csavarásokkal fűszerezi munkáját Pinborough. Az életszerű karakterek remekül vannak kidolgozva, hol egyiket, hol másikat éreztem magamhoz közelebb. Az első néhány oldal kissé zavarosnak tűnt, de aztán hamar ráéreztem az ízére. Hm, mennyei!

A történetben 4 főszereplőt ismerhettem meg, ebből 3 folyamatosan jelen van, 1 pedig időről-időre bukkan fel, és csak az olvasmány végén tisztult ki róla a képem teljesen. A 3 főbb karaktert tekintve:
- Adott Adele és David, akik egy házaspárt jelentenek.
- Aztán itt van a gyermekét nevelő, elvált Louise is, aki egy bárban ismeri meg Davidet, akivel előbb szeretői, aztán munka, végül szerelmi kapcsolat alakul ki. Miután Louise megvilágosodik, hogy a férfi a bárból nem más, mint új főnöke, elhatározza, hogy távol tartja magát a házaspártól. A terv azonban minden próbálkozás alkalmával borulni látszik. A szerzemény két szemszögre épít, a hölgyek oldaláról ismerhetjük meg a fejleményeket, amelyekről többet most nem árulok el neked.


A könyvet 3-4 nap alatt olvastam ki, és minden alkalommal borzasztóan nehéz volt lerakni. A remek stílus újra meg újra arra késztetett, hogy azon gondolkozzam: milyen fejlemények, fordulatok lesznek a következő részekben. De ahogy az írónő ígéri, ebben az írásban tényleg nem lehet hinni semminek és senkinek. Ezúttal csakugyan semmi sem az, aminek látszik. Amint azt hittem, hogy elkaptam a fonalat, hogy jó úton vagyok, a szerző máris elejtett egy kis információmorzsát, amiből rájöttem, hogy még mindig totál vakon vagyok. Bár tényleg sokszor nem láttam a fától az erdőt, fergetegesen izgalmas kalandozást kaptam oldalról-oldalra. Sőt, az olvasás befejezése óta is folyamatosan elkísér, velem van, lenyűgöz.

Gondolataim az olvasás során:
- Milyen izgalmas szervünk az agy, hiszen a szike sem jut be igazán. Zseniális szakmát űznek a pszichológusok, pszichiáterek.
- Értékes barátság az, ahol a másik valóban érdeklődik irántunk, meghallgat, nem ítélkezik. No meg, ha nem kell könyörögnünk neki, hogy időt szakítson ránk.
- Mindenkinek vannak titkai, egy emberről sem tudhatunk a világon mindent. De jobb is így, talán meg is kattannánk, ha mindent, de mindent tudnánk.
- Ha vetélytársunk akad az életben, mondjuk a párválasztásunk, kapcsolatunk során, szeretnénk, ha az illető buta, csúnya, de minimum kövér lenne. És mennyire gyötrő, vagy lenyűgöző, ha ez mégsincs így.
- A szépség hatalmas fegyver lehet bizonyos helyzetekben.
- És végül egy idézet jön, mert nem tudnám jobban megfogalmazni a szerzőtől: „Az érzések terén nincs helyes vagy helytelen. Csak az van, ami van.” (264.oldal)

A kötetet erőssé teszi a jelen – múlt idejű váltott szemszög, az egytől-egyig megtépázott karakterek, valamint a környezetére (is) veszélyt jelentő pszichopata személyiségzavarának ábrázolása. Ez az írás mindenkinek a szívébe, agyába zárhatja magát, aki nyitott a misztikus dolgok felé, kedveli a (abszurdabb) thrillerek világát és szeret egy igazán nagy gyomrost kapni egy olvasmányélmény végén. Csak meg ne jelenjen az a bizonyos második, ezüst ajtó!

Idézetek a könyv hangulatából:
„De attól, hogy találkoztam a „férfival a bárból”, eszembe jutott, mennyire jó érezni valamit. Nőként. Éreztem tőle, hogy élek. Még az is felötlött bennem, hogy visszamegyek a bárba, hátha felbukkan, és engem keres. De persze az élet nem egy romkom. És ő nős. Én pedig idióta voltam. Nincs bennem keserűség, csupán szomorúságot érzek.” (20.oldal)

„Ha az ember megoszt valakivel egy titkot, az mindig nagyszerű érzés az adott pillanatban, csak aztán önmagában véve tehertétellé válik. Görcsbe rándul az ember gyomra attól, hogy valami kiszabadult, nem lehet visszaszívni, és most már valaki másnak hatalma van a jövőnk felett.” (268. oldal)

„Egyszer megkérdezte tőlem, lehetséges-e annyira szeretni valakit, hogy egy ideig teljesen vakon legyünk az illető hibáira. Mondtam neki, hogy lényegében ez a szerelem. Csakis a jót látni valakiben.” (280. oldal)


Értékelés: 6/6
Kiadó: 21. század kiadó
Oldal: 382

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

VIDEÓ - Illés Krisztina: "Megismertem egy történetet. Nagyon felkavart, beszippantott, magával ragadott"

Olvasói élmény I A múltat, vagy az itt és mostot választjuk? - Ez a kérdés Illés Krisztina Lepketáncának második részében